Túra beszámoló
Történelmi kalandozás Kárpátalján
Sokáig készültünk az utazásra, izgalommal vártuk az indulás napját. Aztán április 19-én útra kelt 28 fős csapatunk. Beregsuránynál léptük át a határt kicsit hosszadalmas ügyintézés után. Már sötét volt, amikor a Beregszászhoz tartozó Makkosjánosiban elfoglaltuk a szállásunkat. Másnap már korán reggel az autóbuszon ültünk, hogy mindent meg tudjunk nézni rövidre szabott időnk alatt. Ungvárra indultunk, ahol a kárpátaljai festők képei után a várat és a szorosan hozzásimuló skanzent derítettük fel. A kárpátaljai faépítészeti remekeket hátrahagyva a Vereckei-hágó felé indultunk. A hegyi út állapota magáért beszélt: kísérőnktől megtudtuk, hogy a hágóra vezető utat szinte csak magyar zarándokok használják, ennek megfelelően nincs is gondja rá a helyi vezetésnek. 
Azért csak feljutottunk, hogy fejet hajtsunk honfoglaló őseink tiszteletére épített, azóta sok vihart megélt emlékmű előtt. Verssel és a Kárpátok gyűrűjére vetett, a messzi múltba révedő tekintetekkel idéztük fel a dicső napokat. Kicsit megcsendesedve, de lelkileg feltöltődve buszoztunk vissza szállásunk felé. Az áhítat és a lemenő nap fénye a daloló kedvet is előcsalta a társaságból. Öreg este volt már mikor a nagyon kedves konyhás nénik feltálalták a vacsorát. Sok időt nem szántunk alvásra, de nem panaszkodott senki, hiszen nem kisebb célt tűztünk magunk elé a ránk virradó napon, mint a Huszti várrom és a Tatár-hágó elérését. 
Útközben megálltunk a Rákóczi emlékoszlopa előtt, de magukban már sokan mormolták Kölcsey jól ismert sorait: "Bús dűledékeiden Husztnak romvára megállék..." És egyszer csak ott voltunka várhegy tövében. Egy rövid séta a hegyi úton és előbukkantak a romos állapotában is fenségesnek ható bástyamaradványok. És a történelmi köveken túlra tekintve a távolban megcsillant a Tisza kanyarulata. El is indultunk, hogy eredetének a nyomába eredjünk, de útközben még betértünk Técsőre, a református gyülekezet templomába, ahol a szíves látáson túl alkalmunk volt megcsodálni egy olyan 1848-49-es zászlót, ami a templom padlásáról került elő, és amiért már ígértek a técsőieknek sokat és sok mindent, de nekik mindennél többet jelent ez a zászló: a kötődést, a magyarság büszke vállalását. A Tatár-hágóra menet Rahónál, a Fehér- és Fekete-Tisza összefolyásánál álltunk meg, amely egyben Európa geodéziai középpontja is. A Fekete-Tisza mentén vezetett az utunk a Tatár-hágóra, a magyar történelemben fontos stratégiai szerepet betöltő határvédelmi rendszerre emlékezve. Csak a visszafelé vezető úton döbbentünk rá, milyen távol estünk makkosjánosi szállásunktól. Utolsó napra hagytuk a Munkács várát, amit az anyaországbeli magyarok segítségével az elmúlt években sikerült rendbe hozni, a felújítás ma is zajlik. Zrínyi Ilonáról és fiáról, II. Rákóczi Ferencről szólt a történelmi visszaemlékezés, a kiállítás egy része is. Búcsúebédre igyekeztünk vissza, de előtte még jutott idő egy rövid beregszászi sétára is a belvárosban és a piacon. Ebéd után Beregardóra igyekeztünk, ahová református Istentiszteletre hívták meg a helybeliek csoportunkat. Torokszorító pillanatok részesei voltunk, amikor Pocsai Vince tiszteletes köszönetet mondott, hogy időt szakítottunk a velük való találkozásra, mert nekik ez nagyon sokat jelent: kapcsolat az anyaországgal. Ajándékot is kaptunk, egy ősi zsoltárt, amit a helyi női kórus adott át. Az Istentiszteletet záró, közösen elénekelt magyar himnusz megrengette a kis beregardói templom falait, de beleremegtek a lelkek is. A megható percek a szeretetvendégséggel folytatódtak, ahol nem volt nehéz belefeledkezni a beszélgetésbe vendéglátóinkkal. Ennél szebb befejezést elképzelni sem tudtunk, de ehhez kellett egy jó csapat, egy jó társaság, aki akarta, hogy ez a csoda megtörténjen vele, aki hagyta, hogy magával ragadja a történelem.
Lesz folytatás - megbeszéltük. Köszönet Munkácsi Istvánnak gondoskodásért, az élményekért.
A Rómaifürdő SE történelmi kalandkeresői nevében
Fehér Ágnes
7
|
